Kedvelem, amikor egy bankár fiú megúnva a számok szürke tengerét, pénzt fektet a kultúrába, mert akkor minden áron - szó szerint - jó cuccokat vesz. Olyanokat, amiket keletkezésükkor csak a nincstelen művészek és esetleg a jószemű mecénások szeretnek. Lehet persze, hogy néhány elkészültekor ők is ott álltak egy itallal a kezükben a tó partján a festők között, de lehet nem. És tényleg mindegy, hogy Párizsban, vagy egy német városban teszik. A lényeg, hogy megvették, támogatták akkor. És mi olyan szerencsések vagyunk, hogy 50-100 évvel később egy-egy állami múzeumban megnézhetjük ezen gyűjtemények legjobb darabjait. 
Három nyugdíjkorú, de magát még közel sem inaktívnak érző nagyi importálta Budapestről a romkocsamfeelinget, de mert mégiscsak Bécsbe hozták, hát megfejelték némi tejszínhabbal.
A Naschmarkttól induló egyik legismertebb utca, a Schleifmühlgasse, ahol amúgy is minden kicsit más. Jobbnál jobb boltok és vendéglátóipari egységek sorakoznak, hogy a galériákról ne is beszéljek. Ez utóbbiak a feljebbi részen találhatóak, míg a piachoz közelebb pezsgőbárok (Perlage és a Szigeti) meg vicces nevű éttermek és bárok sorakoznak. Nyár óta még egy nyugdíjintézet is - avagy Bécs első romcukrászdája, a Vollpension.
Mint most már a legtöbb helyen, az egyik pincér biztos magyar, aki hamar ajánlja vagy Szigetiék egyik pezsgőjét, vagy egy könnyű nyári fröccsöt az após - Weingut Gabriel - helyi pincéjéből. 
Egy ideje nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy a Bécshez közeli Sankt Margarethen kőfejtőjében megnézzem Puccini egy másik igen népszerű operáját. A plakátjai már régóta hirdetik az előadást, sötét alapon egy piros ruhás nő látható rajta, meg az opera címe: Tosca.
