- Mik ezek?
- Egy rajtszám, egy chip, és két belépő karszalag.
- Hová?
- Hát a bécsi maraton vasárnapi rendezvényére.
- Le bírod futni az egészet?
- Dehogy, de váltóban a legrövidebb távot megpróbálom.
Egy évben egyszer, Húsvét után az egyik vasárnap az egész város le van zárva 8-15 óráig, hogy teret adjon a Vienna City Maratonnak.
A Ring végig, a kanális 2 partja, a Naschmarkt melletti utca egészen ki Schönbrunnig, a Mariahilferstrasse, a Praterstrasse, meg a Prater teljesen. És persze az ide vezető utak is. Ilyenkor kocsi ne mozogjon a belső kerületekben, csak gyalogos, az is a föld alatt, ha egyáltalán. A lezárásokra készülnek már egy héttel előtte. Hordják ki a elválasztó korlátokat, a megállni tilos táblákat, a terelőjelzéseket, amit szombatról vasárnapra virradóan mind elhelyeznek a 42 km mentén. Meg az odavezető utakon a rendőrségi piros-fehér szalagot, hogy csak semmi ne zavarja a sok futó útját. Ez néha még a harmadik negyedik kereszt utcában is forgalmi rend változást jelent.... Na nem úgy, mint Budapest minapi túrásai, de itt sem mozog sok kocsi aznap. A rádiók és tévék nem felejtik el megemlíteni az időjárás jelentésekben, hogy a maratonfutók milyen időre számíthatnak és az osztrák meteorológiai szolgálat az utolsó 2 napban órára lebontott előrejelzést ad ki erre napra. Ami utólag majdnem pontos is volt.
Azt érzékeltem beszélgetve osztrákokkal, hogy igen büszkék, hogy a városuk megint megrendezi - immáron 32-szerre - ezt a maratont. Az összes lezárás és egyéb felfordulás valahogy a bentlakókat egy cseppet sem zavarja, vagy ha mégis, senki nem makog miatta. Nincs olyan bécsi, akinek a rendezvény kapcsán ne jutna eszébe, hogy de jó lenne, de jó lenne, de...
A Ring végig, a kanális 2 partja, a Naschmarkt melletti utca egészen ki Schönbrunnig, a Mariahilferstrasse, a Praterstrasse, meg a Prater teljesen. És persze az ide vezető utak is. Ilyenkor kocsi ne mozogjon a belső kerületekben, csak gyalogos, az is a föld alatt, ha egyáltalán. A lezárásokra készülnek már egy héttel előtte. Hordják ki a elválasztó korlátokat, a megállni tilos táblákat, a terelőjelzéseket, amit szombatról vasárnapra virradóan mind elhelyeznek a 42 km mentén. Meg az odavezető utakon a rendőrségi piros-fehér szalagot, hogy csak semmi ne zavarja a sok futó útját. Ez néha még a harmadik negyedik kereszt utcában is forgalmi rend változást jelent.... Na nem úgy, mint Budapest minapi túrásai, de itt sem mozog sok kocsi aznap. A rádiók és tévék nem felejtik el megemlíteni az időjárás jelentésekben, hogy a maratonfutók milyen időre számíthatnak és az osztrák meteorológiai szolgálat az utolsó 2 napban órára lebontott előrejelzést ad ki erre napra. Ami utólag majdnem pontos is volt.
Azt érzékeltem beszélgetve osztrákokkal, hogy igen büszkék, hogy a városuk megint megrendezi - immáron 32-szerre - ezt a maratont. Az összes lezárás és egyéb felfordulás valahogy a bentlakókat egy cseppet sem zavarja, vagy ha mégis, senki nem makog miatta. Nincs olyan bécsi, akinek a rendezvény kapcsán ne jutna eszébe, hogy de jó lenne, de jó lenne, de...
Egyrészt mert nagyon sokan maguk is részt vesznek a futáson - idén 42 ezernél többen regisztráltak -, vagy ha maguk nem, akkor a családtagjuk fut. Tehát már egy ideje szó van róla szűkebb körben. Másrészt meg mert sejtik, hogy mit hoz ez a városnak: első kalkulációk szerint laza 50 millió EUR-t. De nem ez a lényeg, hanem a tavasz és az akarat ünnepe ez minden évben. Aki fut, annak azért, aki meg nem, az meg magában kicsit vágyakozik, vagy mint annyian, idén is kimennek szurkolni. Becslések szerint majdnem tízszer annyian mentek ki a különböző helyszínekre szurkolni, mint a nevezők száma, ami mégis a lakosok harmada.
Az ORF helyszíni tudósítói mindenütt ott vannak persze, földön, vízen levegőben, helikopteren, motorbiciklin, álló kamerákkal a megannyi helyszínről körkapcsolnak percenként. Van néhány beépített riporter, aki vagy az indulásnál lohol egy kicsit a futókkal, vagy a nézők között áll a fontosabb helyszíneken, vagy egy sífutó, aki magára szerelt mikrofonnal közvetíti a nézőket, hogy épp mi történik az aszfalton, vagy az izmaival, hogy érzi magát, mire gondol, vagy ha bír, akkor szórakoztatja a nézőket.
Szóval 9 órakor pontosan elindul a verseny. Helikopterről mutatják a Reichsbrückét a sok tízezer futó színes tömegét, ahogy percenként indulnak. Óriási a hangulat, amit az ottani műsorközlők mindenféle zenével még fokoznak is.
Persze előbb az esélyeseknek mondott elit csapatot indítják. Itt a férfiak között kevés a fehér bőrű, a nőknél ez az arány már megfordul, de őket csak harmadikként engedik elrajtolni. A három elit csapat max. 10-20 fővel egyenként elindul, és megkezdi futását az üres hídon, sokáig csak a lábakat mutatja a tévé. Nagyon impresszív.
Ezek után jöhet a tömeg, a híd két oldalán különböző időben, de folyamatosan indítják őket. Ezek a futók, akármilyen amatőrök, vagy profik, mind legkésőbb fél 8-kor már a helyszínen voltak, mert a ruhatári kamionok 8:15-kor zárnak, addig le kell adni mindazt, amire nem lesz szükség az elkövetkező 42 kilométeren keresztül, meg kell keresni egy Toi-Toi klotyót, vagy valamit, hogy végképp semmi felesleges ne zavarjon futás közben. (idén egy közeli építési telek is jó szolgálatot tett ez ügyben, a férfiak az egyik, míg a nők a másik oldalon álltak/guggoltak). És utána ott van az őrjítő várakozás, hogy indítsanak már el. Aki innen indul, annak 16, vagy 21, vagy 42 kilométert kell teljesítenie, mert vagy váltóban a leghosszabbat futja, vagy a két klasszikus táv egyikét. Tehát ők a legelszántabbak. Sok ezer ember mást sem csinál, mint várja, hogy végre nekilódulhasson, végre elkezdje, amire hónapok óta készült. De persze mindezt ki-ki vérmérséklete szerint leplezi, beszélget, viccelődik, nyújt, órát állít, meg a felszerelésén az utolsókat igazít, ellenőrzi, hogy a hülye chip, amivel előző nap annyit bajlódott, valóban jól meg van-e kötve, nehogy ne mérjenek végül emiatt. És azután elhangzik a dudaszó és megindul a tömeg, szép lassan, de egyre többen futnak, és végre elkezd benépesülni a híd mindkét oldala.
Eddigre én is felvettem a már előző nap kikészített futófelszerelést, amit persze reggel a jó időre való tekintettel újra módosítottam. A váltótársaimtól egyesével megkaptam Whatsappon a selfiejüket, hogy tudjam, ők milyen ruházatban lesznek. Utána végre megérkezett egy sms a VCM-től, hogy a váltónk első tagja mikor hagyta el az indítószőnyeget. Így a pénteken tartott taktikai megbeszélés alapján tudtam, hogy 10 percet késni fog, de így is legkésőbb 10:20-ra a Schönbrunn-i váltóhelynél kell legyek.
Úgyhogy nekiindultam. A metrók 2-4 percenként sűrítve jártak, és így is dugig tele voltak futóruhás, világoskék Esrte zsákos emberekkel. Minthogy az Erste az egyik főszponzor, ez a világoskék zsák már péntek óta sokakon látható volt, ebben kapjuk a tájékoztatót, a chipet és a karszalagokat és ez szolgál ruhatárnak is. A hosszabb távot futók zsákjait kamionok viszik a célhoz, ahol sorszám szerint átvehetőek. A váltónál meg úgy működik, hogy az első leadja a zsákját a kamionnál, a következőkét meg a csapattagok veszik át és viszik a világos kék zsákban a célhoz. Iszonyúan ki van itt találva minden!
Persze a Schönbrunn-i megálló minden, csak nem tágas hely, ott torkollik be a Linke Wienzeile, egy 3 sávos út, mellette a ma már csak nyomokban folydogáló Wien patak medre és a metró vonala. Van egy kb. másfél méteres járda az ezer váltónak. Meg a sok turistának, akik mégiscsak a Schönbrunn-i kastély épületét jöttek ki megnézni... De ez a színes kavalkád csak odavonzza őket egy kis bámészkodásra. Még jó, hogy idén volt a sötét karszalag, mert annyi ember volt a sarkon, hogy igazán elkezdtem azon gondolkodni, hogyan juthatok valami kerítésen átmászva a rajtszámom szerinti indítóhelyhez. Az úttesten fixen nem, mert ott ömlött a sok futó, igen nagy tempóban és a sarok valami áthághatatlan akadályként állt előttem.
De végül sikerült, a szervezők a karszalagosokat időnként átengedték a tömegen. Közben a váltó másik két tagja folyamatosan próbált
tudósítani, hogy hol lehet Hubert, de senki nem tudta, mert a hivatalos applikáció sem mutatott semmi... Mint később kiderült a 15. kilométerig. A váltó helyen sorszám csoportonként körülbelül 30-50 ember pipiskedve nézte az elviharzó futókat. Mármint az első sorosok. Akik hátrébb álltak, csak a fejeket, vagy-egy egy kivillanó trikót látnak. Időnként mégis kilépett egy-egy futó, hogy nekiinduljon a következő távnak. Én nem láttam a harmadik sorból semmit, csak néhány hátat, hiába tudtam, hogy egy zöld fekete pólót kell várjak. Mindegy, a taktikai megbeszélésen Hubert azt mondta, hogy kiabálni fogja a nevemet, amikor odaér a sorszámunk szerinti részleghez. És ez így is történt. Ő elviharzott, miután konstatálta, hogy kiléptem az úttestre, mert ő aznapra az egészet tűzte ki célul. Én meg elindulhattam végre. Óra elindult, és megpróbáltam felvenni valami bírható tempót. Igen, az ember elfut a Technikai Múzeum előtt, utána rá a külső Marihilferre, ott vigyázni kell a sok sínre. Előttem valakit épp ápoltak, ő a földön feküdt. És futnak el mellettem az emberek. Elég gyorsak. Mindegy, az nem az én tempóm. Közben újabb szurkolók mellett haladtam el, néhányan nagy transzparenssel, néhány dudával álldogált a járdán, volt aki valami zenét hozott ki. Többek kitartották a kezüket pacsira és egy idős bácsi megköszönte, hogy ránevettem. Azután beljebb haladtunk a Mariahilferen, de még mindig a külsőn, volt ott egy nagyhangú férfi, aki azt üvöltözte, hogy ettől a ponttól már csak lefelé kell futni. Majdnem igaza volt. De jó volt hinni benne. És végre itt a sétálóutca kezdete. OK, innen már csak "vásárolni" kell. Hányszor jártam végig lentről fel és fentről le a Mariahilfert? Ismerem nagyjából, hol a nagy Tschibo, a Thalia az elején és milyen boltok vannak a végén. Mióta sétálóutca, végig kövezve van, kicsit keményebb mint az aszfalt, de szép és egyenletes a talaja. Még le is aszfaltoztak egy darabot ideiglenesen, nehogy a futók a bokájukat törjék. Ide sokan jöttek ki szurkolni, szinte végig embersorfal között futottunk, ami jó is volt a buzdítás, meg a nem szűnő taps, vagy integetés miatt, meg rossz is, mert egy-egy dudaszó majd levitte a fejem. De hol van végre már a Peek &Cloppenburg épülete??? Az olyan közelinek szokott tűnni vásárláskor és most még a Ritter kávéházat sem hagytam el...
Persze az úton ki volt jelezve minden kilométer, úgyhogy ki tudtam számolni, hogy magamhoz képest elég jó időt futok, hogy túl vagyok a felén, sőt. De még mindig nem haladtam el a P&C előtt. Sokan ezt a szakasz Frauenmeile-nak becézik, mert a váltóban a legrövidebb, nagyrészt leejt és sok a kirakat, amit a nők nézegethetnek futás közben. Őszintén megvallom, eszembe sem jutott kirakatot nézni, egyszerűen csak arra koncentráltam, hogy fussak. Reggel az ORF azzal kezdte a tudósítást, hogy ez nem egy egészséges sport. Mármint a maratonfutás. Kicsit hosszú. Én is így éreztem, pedig még csak a 4. kilométeremet hagytam el.
Ebből a baloldalra kitett műanyag vizespoharak reccsenése szakított ki. Vagy 200 méteren keresztül trappoltunk a már eldobált műanyag poharakon, irtózatos zajt csapva, de kicsit felüdülve. A Ringhez vezető Babansbergerstrassén már kettévált a tömeg, jobbra a félmaratonosok kezdték meg a sprintjüket a Hofburgig, balra a váltósok és a 'nagy' maratonosok haladtak. Ide még többen jöttek ki buzdítani és bámészkodni, itt nagy volt a zivaj. És itt volt a legjobb zene is, élőben nyomta két trombitás meg egy hegedűs a sramlit. A Ringre érve viszont eltűnt a buzdító tömeg. Gondolom biztonsági okokból az itteni kerítések embermagasak voltak és molinó volt rajtuk, vagyis itt nem állt senki. A nap és a hirtelen nagyobb csend meg a tudat, hogy nemsokára vége a szenvedésemnek, újra rádöbbentett, hogy milyen magányos sport is ez a futás. Mindenki magáért, a maga által kitűzött célokért fut, azért gyorsít, vagy tartja a tempót, csak az óra és a táv az, amivel küzd, meg magával. Ez az, amiért az elmúlt időben kiment edzeni, amiért az elmúlt időben egyáltalán megfordult a fejében, hogy teljesíteni kell, hogy akarja csinálni és meg akarja csinálni, bármekkora távot tűzött is ki magának. És eszembe jutott az elején látott nagy transzparens: "a célt tartsd mindig szem előtt!"
A Burgtheater után végre megláttam az első váltóboxokat és nemsokára elkezdtem én is kiabálni Zorán nevét, aki frissen kipattant az úttestre, pacsiztunk és ő elfutott. Én meg zihálva megnéztem az időmet, leállítottam az applikációmat és felhívtam Michaelt, az utolsó embert, hogy kb. egy óra múlva ő is indulhat végre.
Magányos sport? Igen. De amikor ezt így rendezik meg, akkor ebből a magányból össznépi öröm lesz. Örül az is, aki nézi, aki buzdít és mindenképpen örül, aki a végén összegyűlik a Heldenplazton megünnepelni az elvégzett futást.
Ennyi jó hangulatú embert ritkán látni egy rakáson. Ülnek, állnak, beszélgetnek, nézik az óráikat, mindnek a nyakában egy-egy érem. Kinek nagyobb, kinek kisebb csillag és a felirat, hogy mit végzett. Cipők és zoknik félig letolva, izzadtan, fáradtan de nagyon boldogan keresik meg a társaikat a futók és ha szerencséjük van, még egy company zone-ba is bebocsájtást nyernek, hogy ott folytathassák és egy-két sörrel megünnepeljék a nagy futást.
Az ORF helyszíni tudósítói mindenütt ott vannak persze, földön, vízen levegőben, helikopteren, motorbiciklin, álló kamerákkal a megannyi helyszínről körkapcsolnak percenként. Van néhány beépített riporter, aki vagy az indulásnál lohol egy kicsit a futókkal, vagy a nézők között áll a fontosabb helyszíneken, vagy egy sífutó, aki magára szerelt mikrofonnal közvetíti a nézőket, hogy épp mi történik az aszfalton, vagy az izmaival, hogy érzi magát, mire gondol, vagy ha bír, akkor szórakoztatja a nézőket.
Szóval 9 órakor pontosan elindul a verseny. Helikopterről mutatják a Reichsbrückét a sok tízezer futó színes tömegét, ahogy percenként indulnak. Óriási a hangulat, amit az ottani műsorközlők mindenféle zenével még fokoznak is.
Persze előbb az esélyeseknek mondott elit csapatot indítják. Itt a férfiak között kevés a fehér bőrű, a nőknél ez az arány már megfordul, de őket csak harmadikként engedik elrajtolni. A három elit csapat max. 10-20 fővel egyenként elindul, és megkezdi futását az üres hídon, sokáig csak a lábakat mutatja a tévé. Nagyon impresszív.
Ezek után jöhet a tömeg, a híd két oldalán különböző időben, de folyamatosan indítják őket. Ezek a futók, akármilyen amatőrök, vagy profik, mind legkésőbb fél 8-kor már a helyszínen voltak, mert a ruhatári kamionok 8:15-kor zárnak, addig le kell adni mindazt, amire nem lesz szükség az elkövetkező 42 kilométeren keresztül, meg kell keresni egy Toi-Toi klotyót, vagy valamit, hogy végképp semmi felesleges ne zavarjon futás közben. (idén egy közeli építési telek is jó szolgálatot tett ez ügyben, a férfiak az egyik, míg a nők a másik oldalon álltak/guggoltak). És utána ott van az őrjítő várakozás, hogy indítsanak már el. Aki innen indul, annak 16, vagy 21, vagy 42 kilométert kell teljesítenie, mert vagy váltóban a leghosszabbat futja, vagy a két klasszikus táv egyikét. Tehát ők a legelszántabbak. Sok ezer ember mást sem csinál, mint várja, hogy végre nekilódulhasson, végre elkezdje, amire hónapok óta készült. De persze mindezt ki-ki vérmérséklete szerint leplezi, beszélget, viccelődik, nyújt, órát állít, meg a felszerelésén az utolsókat igazít, ellenőrzi, hogy a hülye chip, amivel előző nap annyit bajlódott, valóban jól meg van-e kötve, nehogy ne mérjenek végül emiatt. És azután elhangzik a dudaszó és megindul a tömeg, szép lassan, de egyre többen futnak, és végre elkezd benépesülni a híd mindkét oldala. Eddigre én is felvettem a már előző nap kikészített futófelszerelést, amit persze reggel a jó időre való tekintettel újra módosítottam. A váltótársaimtól egyesével megkaptam Whatsappon a selfiejüket, hogy tudjam, ők milyen ruházatban lesznek. Utána végre megérkezett egy sms a VCM-től, hogy a váltónk első tagja mikor hagyta el az indítószőnyeget. Így a pénteken tartott taktikai megbeszélés alapján tudtam, hogy 10 percet késni fog, de így is legkésőbb 10:20-ra a Schönbrunn-i váltóhelynél kell legyek.
Úgyhogy nekiindultam. A metrók 2-4 percenként sűrítve jártak, és így is dugig tele voltak futóruhás, világoskék Esrte zsákos emberekkel. Minthogy az Erste az egyik főszponzor, ez a világoskék zsák már péntek óta sokakon látható volt, ebben kapjuk a tájékoztatót, a chipet és a karszalagokat és ez szolgál ruhatárnak is. A hosszabb távot futók zsákjait kamionok viszik a célhoz, ahol sorszám szerint átvehetőek. A váltónál meg úgy működik, hogy az első leadja a zsákját a kamionnál, a következőkét meg a csapattagok veszik át és viszik a világos kék zsákban a célhoz. Iszonyúan ki van itt találva minden!
Persze a Schönbrunn-i megálló minden, csak nem tágas hely, ott torkollik be a Linke Wienzeile, egy 3 sávos út, mellette a ma már csak nyomokban folydogáló Wien patak medre és a metró vonala. Van egy kb. másfél méteres járda az ezer váltónak. Meg a sok turistának, akik mégiscsak a Schönbrunn-i kastély épületét jöttek ki megnézni... De ez a színes kavalkád csak odavonzza őket egy kis bámészkodásra. Még jó, hogy idén volt a sötét karszalag, mert annyi ember volt a sarkon, hogy igazán elkezdtem azon gondolkodni, hogyan juthatok valami kerítésen átmászva a rajtszámom szerinti indítóhelyhez. Az úttesten fixen nem, mert ott ömlött a sok futó, igen nagy tempóban és a sarok valami áthághatatlan akadályként állt előttem.
De végül sikerült, a szervezők a karszalagosokat időnként átengedték a tömegen. Közben a váltó másik két tagja folyamatosan próbált
Persze az úton ki volt jelezve minden kilométer, úgyhogy ki tudtam számolni, hogy magamhoz képest elég jó időt futok, hogy túl vagyok a felén, sőt. De még mindig nem haladtam el a P&C előtt. Sokan ezt a szakasz Frauenmeile-nak becézik, mert a váltóban a legrövidebb, nagyrészt leejt és sok a kirakat, amit a nők nézegethetnek futás közben. Őszintén megvallom, eszembe sem jutott kirakatot nézni, egyszerűen csak arra koncentráltam, hogy fussak. Reggel az ORF azzal kezdte a tudósítást, hogy ez nem egy egészséges sport. Mármint a maratonfutás. Kicsit hosszú. Én is így éreztem, pedig még csak a 4. kilométeremet hagytam el.
A Burgtheater után végre megláttam az első váltóboxokat és nemsokára elkezdtem én is kiabálni Zorán nevét, aki frissen kipattant az úttestre, pacsiztunk és ő elfutott. Én meg zihálva megnéztem az időmet, leállítottam az applikációmat és felhívtam Michaelt, az utolsó embert, hogy kb. egy óra múlva ő is indulhat végre.
Magányos sport? Igen. De amikor ezt így rendezik meg, akkor ebből a magányból össznépi öröm lesz. Örül az is, aki nézi, aki buzdít és mindenképpen örül, aki a végén összegyűlik a Heldenplazton megünnepelni az elvégzett futást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése