.jpg)
A minap egy galériamegnyitóra kaptam meghívást az Internationsektől. Ott álltunk az egyik legkellemesebb polgári negyed, a 9. kerület egyik kis utcájában egy valaha volt nagy kirakattal rendelkező sarokbolt előtt a lemenő napban. Ittuk az ingyen kitett sört-bort és azon tanakodtunk angol nyelven sok országból összeverődve, hogy mikor nyit már meg/ki ez a galéria. 
Az egyik kirakatban ugyan láttuk, hogy belül van egy fűnyíró, ami időnkén elindul, majd ugat mikor az ablakig elér, és szomorún visszakúszik a falhoz. Mellette egy kék kukás zsákot fölfúj egy ventilátor pólónak, hogy az utána aléltan essen össze, mikor kikapcsolják. Vagy arrébb egy üvegkalitkában piros-kék-foszforzöld ping-pong labdák egy láthatatlan jelre elkezdenek táncolni a levegőben, majd a fúvás megszűntével ez a színes kavalkád is leülepszik. Az utcasarok másik feléről nézve egy csomó reflektor gyulladt fel HELL/pokol felirattal időnként (bár a hell szó németül világosat és nem poklot jelent, ahogy azt angolul jelezte a szöveg), és egymásra rakott sörösrekeszek billentek meg időről-időre vészesen a kirakat felé, de pont csak egy pillanatra, hogy megijedjen az ember tőle. Viszont kutya nem volt ott, nemhogy egy bohém művész, hogy elmagyarázza mit is gondolt, midőn ezeket alkotta. Nemsokára azért rájöttünk, hogy a láthatatlan jel egy telefonhívás, amit a kirakat fölé kitett telefonszámok felhívásával az utcán álló emberek maguk indítanak.
Az első rácsodálkozás után viszont néhányunkat már nem elégített ki ez a játék, emellett a bor is igen gyenge volt, hát elindultunk a 3 háztömbbel arrébb található másik galériába.
Meglepő módon az is nyitva volt. Egy nagyon piros szájú, nagyon fehér bőrű, szőke, kicsit teltkarcsú, feketébe bújt leányzó egyetlen óriási piros gyűrűvel a mutatóújján mesélt a kiállított dolgokról. "A színes négyzetek valaha volt fesztiválok pólói felkasírozva, csónaklakkal lekenve. A fekete kép - vagy húsz másikkal egy sorban kiállítva - meg fotó, egészen finom vonalakkal, csak mégis olyan, mint egy középkori festmény." Látva tanácstalanságunkat elmondta, hogy ezek összetartozó galériák, sőt rögtön öt is van a közvetlen közelben.
Mire visszamentünk a megnyitóra, a fehér kalapos művész - aki időközben megjelent - nélkülünk mondta el a nyitóbeszédét. Így soha nem tudom meg, mi is lehetett a ugató fűnyíró ötletadó gondolata.
Galériáktól csak úgy hemzseg ez a város. A Naschmarkt és környéke például nemcsak a piaci kofákat és a turistákat, de a modern művészetekben fantáziát látó befektetőket is vonzza. Csak a Schleifmühlgasse-ban hét kisebb bemutatóterem ékelődik a pezsgőbárak és kocsmák bohém sorába. De nem ez a galériákban leggazdagabb kerület, hanem az első, a belvárosi.
Kicsit utánakérdeztem, hogy mégis mi lehet az oka annak, hogy Bécsben ilyen sok, több mint 150 galéria él és virul. Érdekes válaszokat kaptam: az egyik természetesen a hagyomány. Bécs mindig is - de a Monarchia alatt biztosan - Közép-Európa egyik legfőbb kulturális központja volt. Nagyon sok művész élt és alkotott itt. Emellett Bécs mindig is szerette a másságot, a formabontást - minden tekintetben. Tehát itt hagyománya van a hagyományoktól való eltérésnek. Érdekes módon mindig sikerül nekik úgy polgárt pukkasztani, -kimondottan büszkén vállalva ezt -, hogy utána ez lesz a mainstream (remélem, a szakáll csak egy kisiklás marad!).
A XIX. század végén innen indult a később egész Európát meghódító szecesszió. 1897-ben 49 művész vonult ki az akkori városi művészeti központból, hogy valami újat hozzon létre. Építészek, festők, grafikusok, iparművészek - köztük Otto Wagner, Joseph Hoffman, Kolo Moser, Josef Maria Auchentaller, Gustav Klimt, Egon Schiele, Carl Moll, Adolf Loos, Joseph Maria Olbrich - alakították meg ezt az avantgárdnak számító mozgalmat. Nem sokkal később létrejött a Wiener Werkstätte, ahol bútorokat, használati-tárgyakat, textileket, ékszereket készítettek újfajta szemléletben a fizetőképes polgárok részére.
És ez a másik legfőbb indoka a mai galériák létének. Itt Bécsben gyűlik össze úgy keletről, mint nyugatról az a pénzzel rendelkező, fizetőképes társadalmi kör, aki vagy mert ért hozzá, vagy mert azt hiszi, hogy ért hozzá, de mindenképp presztízsből itt vásárol. Ne feledjük, a belváros nem véletlenül van tele az egyre enyhébb telek ellenére szőrmeboltokkal is ...
Emellett lehet galériát találni itt, mert azok egyfajta adókedvezményben részesülnek, mert jól elfoglalhatja magát egy-két gazdag feleség és rossz nyelvek szerint akár pénzt is mosogatnak néhol (de ez utóbbi szín tiszta feltételezés).
Mivel Bécs nem tette tönkre bevásárlóközpontok engedélyezésével a belváros boltjait, ott vannak a 100-200 éves bérházak alsó szintjén elhelyezkedő óriási belmagassággal rendelkező termek, amik kiválóan megfelelnek akár nagyobb méretű tárgyak kiállítására is. Sem a hosszú történelemre visszatekintő órás- és cipészmestereknek, sem a régi pékségeknek, éttermeknek, gyógyszertáraknak, sem pedig a galériáknak nem kellett kiköltözniük csődre való hivatkozással a belső kerületekből.
És egyesek mégis megtették. Méghozzá a ma még nem annyira jónak számító 10. kerületben álló Anker kenyérgyár valaha volt telephelyére, a Brotfabrikba. Ha megnyílik az új Hauptbahnhof, mindez megváltozik majd, de kicsit vonakodva nézegettem a címet, mert ide a bécsiesen 'Ankara-járatnak' becézett 6-os villamossal lehet eljutni leggyorsabban. A területet évek óta folyamatosan loft-oknak és kiállítótermeknek építik át, amiben nemrégiben tartottak egy összművészeti délutánt. Aki hamar érkezett, még azt is megnézhette, hogy egy-egy a Brotfabrik területén lakó művész milyen körülmények között él.
A főattrakció David LaChapelle képeiből nyílt kiállítás volt, amit az OstLicht galéria szervezett. A művészt Bécsben arról ismerik, hogy idén ő készítette a híres Life Ball (Anti-AIDS), Once in the Graden című plakátját. Hát mondhatom, ez is pukkasztott és megosztott. De valahogy kezdek rájönni, hogy ezt direkt csinálják. Meglepő módon a médiában megszólaltatott többség és az általam ismert osztrákok nagy része is teljes mellszélességgel áll minden ilyen mögé, azt állítván, hogy ettől lesz Ausztria toleráns, politically correct, ez hozza majd vissza Ausztria elismertségét.
A kiállítás többi képe is elég meglepő volt. Volt gyufásskatulyákból és műanyag fogpasztás tubusokból összeállított olajfinomító, dinnyéből, művirágból és plasztikzacskóból csendélet, meg özönvíz igazi pucér emberekkel. Azon tűnődtem, hogy ki az aki ilyet vesz, de a látogatókat elnézve, ezek a képek biztosan nem lesznek sokáig a galéria tulajdonában.
Maga az OstLicht galéria 2012-ben költözött a Brotfabrikba. A kortárs fotóművészek képeinek kiállítása és forgalmazása mellett 20.000 kötetes könyvtárat tart fenn fényképészet, fotózás témakörben. Ezért kezd a fotósok találkozóhelyévé válni. A tulajdonos - Peter Coeln - ugyanaz, akié a híres WestLicht fotómúzeum a 8. kerületben.
Nekem aznap délután egy másik galéria ugró békái fogták meg leginkább a képzeletemet. Olyan kedves, természetes tárgyak voltak ezek a békák, még ha fémhálóból készültek is.
Meg az egész terület hangulata, a sok bámészkodó, akik néhol az egyáltalán nem fura művészfigurákkal elvegyülve, dum-dum zenére vonaglottak az egyik nagyobb erkélyen mindenféle itókával a kezükben. És élvezték ők is a naplementét.
Mire visszamentünk a megnyitóra, a fehér kalapos művész - aki időközben megjelent - nélkülünk mondta el a nyitóbeszédét. Így soha nem tudom meg, mi is lehetett a ugató fűnyíró ötletadó gondolata.
Galériáktól csak úgy hemzseg ez a város. A Naschmarkt és környéke például nemcsak a piaci kofákat és a turistákat, de a modern művészetekben fantáziát látó befektetőket is vonzza. Csak a Schleifmühlgasse-ban hét kisebb bemutatóterem ékelődik a pezsgőbárak és kocsmák bohém sorába. De nem ez a galériákban leggazdagabb kerület, hanem az első, a belvárosi.
Kicsit utánakérdeztem, hogy mégis mi lehet az oka annak, hogy Bécsben ilyen sok, több mint 150 galéria él és virul. Érdekes válaszokat kaptam: az egyik természetesen a hagyomány. Bécs mindig is - de a Monarchia alatt biztosan - Közép-Európa egyik legfőbb kulturális központja volt. Nagyon sok művész élt és alkotott itt. Emellett Bécs mindig is szerette a másságot, a formabontást - minden tekintetben. Tehát itt hagyománya van a hagyományoktól való eltérésnek. Érdekes módon mindig sikerül nekik úgy polgárt pukkasztani, -kimondottan büszkén vállalva ezt -, hogy utána ez lesz a mainstream (remélem, a szakáll csak egy kisiklás marad!).
A XIX. század végén innen indult a később egész Európát meghódító szecesszió. 1897-ben 49 művész vonult ki az akkori városi művészeti központból, hogy valami újat hozzon létre. Építészek, festők, grafikusok, iparművészek - köztük Otto Wagner, Joseph Hoffman, Kolo Moser, Josef Maria Auchentaller, Gustav Klimt, Egon Schiele, Carl Moll, Adolf Loos, Joseph Maria Olbrich - alakították meg ezt az avantgárdnak számító mozgalmat. Nem sokkal később létrejött a Wiener Werkstätte, ahol bútorokat, használati-tárgyakat, textileket, ékszereket készítettek újfajta szemléletben a fizetőképes polgárok részére.És ez a másik legfőbb indoka a mai galériák létének. Itt Bécsben gyűlik össze úgy keletről, mint nyugatról az a pénzzel rendelkező, fizetőképes társadalmi kör, aki vagy mert ért hozzá, vagy mert azt hiszi, hogy ért hozzá, de mindenképp presztízsből itt vásárol. Ne feledjük, a belváros nem véletlenül van tele az egyre enyhébb telek ellenére szőrmeboltokkal is ...
Emellett lehet galériát találni itt, mert azok egyfajta adókedvezményben részesülnek, mert jól elfoglalhatja magát egy-két gazdag feleség és rossz nyelvek szerint akár pénzt is mosogatnak néhol (de ez utóbbi szín tiszta feltételezés).
Mivel Bécs nem tette tönkre bevásárlóközpontok engedélyezésével a belváros boltjait, ott vannak a 100-200 éves bérházak alsó szintjén elhelyezkedő óriási belmagassággal rendelkező termek, amik kiválóan megfelelnek akár nagyobb méretű tárgyak kiállítására is. Sem a hosszú történelemre visszatekintő órás- és cipészmestereknek, sem a régi pékségeknek, éttermeknek, gyógyszertáraknak, sem pedig a galériáknak nem kellett kiköltözniük csődre való hivatkozással a belső kerületekből.
És egyesek mégis megtették. Méghozzá a ma még nem annyira jónak számító 10. kerületben álló Anker kenyérgyár valaha volt telephelyére, a Brotfabrikba. Ha megnyílik az új Hauptbahnhof, mindez megváltozik majd, de kicsit vonakodva nézegettem a címet, mert ide a bécsiesen 'Ankara-járatnak' becézett 6-os villamossal lehet eljutni leggyorsabban. A területet évek óta folyamatosan loft-oknak és kiállítótermeknek építik át, amiben nemrégiben tartottak egy összművészeti délutánt. Aki hamar érkezett, még azt is megnézhette, hogy egy-egy a Brotfabrik területén lakó művész milyen körülmények között él.A kiállítás többi képe is elég meglepő volt. Volt gyufásskatulyákból és műanyag fogpasztás tubusokból összeállított olajfinomító, dinnyéből, művirágból és plasztikzacskóból csendélet, meg özönvíz igazi pucér emberekkel. Azon tűnődtem, hogy ki az aki ilyet vesz, de a látogatókat elnézve, ezek a képek biztosan nem lesznek sokáig a galéria tulajdonában.
Nekem aznap délután egy másik galéria ugró békái fogták meg leginkább a képzeletemet. Olyan kedves, természetes tárgyak voltak ezek a békák, még ha fémhálóból készültek is.
Meg az egész terület hangulata, a sok bámészkodó, akik néhol az egyáltalán nem fura művészfigurákkal elvegyülve, dum-dum zenére vonaglottak az egyik nagyobb erkélyen mindenféle itókával a kezükben. És élvezték ők is a naplementét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése