Curryvacsora a melegedőn

Bécsben is működik az Internations, ami a helyben dolgozó/élő külföldiek nemzetközi szervezete. Vagy nevezhetjük akár  nemzetközi ivó és ismerkedő klubnak is. Néha viszont szerveznek másfajta programokat is, mint legutóbb, amikor önkénteseket toboroztak főzni. A bécsi hajléktalanok részére a Caritas által működtetett melegedő konyhájában.

Jelentkeztem.

Egy héttel a főzés előtt e-mailben értesítettek, hogy a Barnebitengasse 14-ben levő Gruftnál találkozunk. A Gruft, - ami kriptát jelent - nappali melegedője néhány hónapja elköltözött a Mariahilferstrasse közepén álló templom alól annak másik oldalával szemben levő házba, megtartva a nevet. Megszállni éjszakára továbbra is a templom alatti pincében lehet.

Az Internations tagjai a kapu előtt álltak, és hozzám hasonlóan közülük többen is most találkoztak először a körben állók mindegyikével. Úgyhogy bizonytalan small talk folyt angolul. 8-10 szépen öltözött külföldi nőszemély - akik részben a férjük révén eltartottként élnek itt, részben maguk is egy itteni cég alkalmazottai  - állt  a Gruft bejárata előtt és udvariasan várta, hogy valaki mondjon valamit. Mégiscsak az volt idejövetelünk célja, hogy megtudjuk, mikor hol kell lenni, kinek mit kell csinálnia, ki vásárol, mit, miből, kell-e kés és kötény és hol fogunk majd főzni. Az információ azonban igen nehezen jött elő a vezetőnek tekintett egyetlen férfiemberből…

De végül mégis: 305 euró adományból 180 embernek fogunk főzni chicken curryt rizzsel.

- Chicken curryt rizzsel?

- Aha – hümmögték többen is. (Hát jó, azt is meg lehet enni és valószínűleg lehet sok főre készíteni - gondoltam én.)

Ahogy elnéztem az arcokat, sokan nem értették, de ezek udvarias nők, nem nyilvánítanak azonnal véleményt. A legkisebb körbenállóról, egy pöttöm  ázsiairól hamar kiderült, hogy  szakácsnő. Oké, akkor megvan az indok. Én meg megnyugodtam, hogy nem nekem kell kitalálni, hány kiló krumpli kell a paprikás krumplihoz ennyi embernek.

Egy halvány próbálkozás volt még a mellettem álló hölgy részéről, hogy:

- És salátát, vitamint nem csinálunk? Például káposztasalátát?

- Nem, majd kapnak almát. - jött a pragmatikus válasz

Na jó, akkor nézzük meg a konyhát! Meg hogy mi is van odabent.

Teljesen modern, üveg és nyersfabetétes folyosón jutottunk be a földszinti helyiségekbe, ahol nappali melegedő mellett a szervezet irodai helyiségei és tisztálkodási lehetőséget biztosító szaniter egységek találhatóak.

A benti állapotokról annyit: ez földi mennyország lenne sok más országban ilyen körülmények közé jutott embereknek.  Itt valahogy a hajléktalanok máshogy néznek ki, jobban öltözöttek. És  nem volt az az elrettentő szag.

A folyosón az egyik egy kis lap-toppal játszott, a másik meg épp a földig érő, uraságoktól levetett nercbundában nyomult a dohányzórész felé. Persze volt olyan is, aki egy hordágyon ült és azon vitatkozott egy mentőssel, hogy mitől lett gömbölyű a talpa és inkább itt marad, minthogy bevigyék valamelyik kórházba.

Bent már vacsorázás folyt négyes-hatos asztalok mellett. A konyha - végig krómacélból - üvegfallal volt elválasztva az ebédlőtértől. Egy korongfülű tetkós srác a full elektronizált beléptetőn áthatolva az összes jól öltözöttet beengedte a konyhába. Ami ezzel teljesen meg is telt. Hamar megtudtuk, hogy itt minden van, csak kicsi a konyha és extra fűszert érdemes hozni…. Na, - gondoltam magamban - a curryhez egy egész zsáknyi kell majd.

További két perc alatt kiderült, hogy nem kell saját kés és fakanál. A bevásárló listát egy 4 főre (!) íródott receptkönyvből fogják felszorozni 180 főre. A beszerzést a  továbbra is vezetőnek tekintett egyetlen férfiember és a pöttöm ázsiai szakácsnő intézik, mi meg majd menjünk oda jövő hétfőn legkésőbb délután 4 órára.

  

Ez volt az a pont, amikor a legvégül csatlakozott némber vagy nyolcadjára javasolta, hogy üljünk be valahova a további részletek megbeszélése végett. Én már fél lábbal a buszon lehettem, amikor ők még mindig azon tanakodtak,hogy a Mariahilferstrasse mellékutcájából inkább a metrót választva elzarándokolnak az Interconti bárjáig (4 megálló!!), minthogy a sarki Café Pierre nevű kis francia cafét válasszák. Hát igen, ez az ex-pat lét hátránya!

Csak azt tudnám, hogy még mit kellett megbeszélniük…

 *   *   *   *   *   *   *   *   *   *

Bármi lett légyen is az, nagyon sikeres volt, mert amikor a következő hétfőn 10 perc késéssel megérkeztem, már nagyban folyt a munka.

Mindenki kapott nejlon kötényt, hajhálót, sapkát és egyszer használatos gumikesztyűt, a fiókokból meg hamar előkerültek az óriás deszkák és kések is. Az egyik pulton a hús, míg a vele átellenben levőn a zöldség és gyümölcs aprítása folyt. Bár érkezésemkor az akkor még húst vágó indonéz szakácsnő megkérdezte, hogy megcsinálnám-e a rizst, de ránéztem és tudtam, hogy ez nála bizton jobb kezekben lesz. Úgyhogy beálltam a húsaprítók közé. Mellettem egy filippínó állt, mosolyogva mondta, hogy a nagykövetségükön dolgozik és megmutatta, hogy mekkora darabokra vágjam a pulykamellet.  Merthogy a chicken curry ma pulykamellből lesz.  Akkor még nem tudtam, hogy az a nagydarab hús csak a kezdet, mert további 10 óriás pulykamellet, 28 kilónyit vágunk fel olyan 3-4 centiméteres darabokra. Másfél órát tartott kettőnknek. 

  

A másik oldalon egy igen határozott lengyel nő küzdött 2 nagy faládányi kínai kellel, vékony csíkokra aprítva azokat. Tehát mégiscsak lesz vitamin, nem hagyta annyiban! De ahogy ez később kiderült, ő nem az a személy, aki könnyen feladná.

Mellette egy ír és egy amerikai nő szecskázta a narancs-alma-banán combót lavór méretű bödönökbe a desszertnek szánt gyümölcssalátába. Ez az ír nő volt az, aki múltkor olyannyira hajtotta, hogy üljenek be valahova. IT projekteket vezet egy nagy nemzetközi cégnél és imádja a mondatait a yeahhh, és hmmmm sóhaj-szavakkal még nyomatékosabbá tenni. Az amerikai lányról csak annyi derült ki, hogy „jógázni volt a hét végén Soprontól nem messze, Pannonhalmán”… Vagy ki tudja hol, mert csak arról tudott beszámolni, hogy nagyon finom borokat és étkeket kaptak egy monasteryben Magyarországon.

  

A konyha második bugyrában, a szintén kb. 12 négyzetméternyi főzőrészben volt egy 1.5x2.5 méter nagyságú alulról fűthető, legalább 60 cm mély billenthető teknő. Ez volt ’a’ lábos. Ebben készült a hús. Szemben vele egy  fiókos  melegítő, amibe a rizzsel teli csévéket tették, hogy azok ott gőzölögve szívják magukba a vizet.

Számomra meglepő módon nem a hagymapirítással kezdődött a currygyártás, sőt, hagyma egyáltalán nem került ebbe az ételbe (pedig a Jamie Oliver recept igen sok hagymát ír elő, …. de ezek szerint nem onnan vették).

A húst részleteiben meg-dinsztelte a főzőmanschaft: a pöttöm amerikai-indonéz szakácsnő, aki fél évre németet – németet???, itt csak osztrákul beszélnek - tanulni jött Bécsbe, a filippínó és egy szintén amerikai, aki angolt tanít valamelyik helyi nyelviskolában.

Majd jöttek a fűszerek. Hogy mi, az számomra nem derült ki, de a húsnak egy idő után  okkersárgás színe kezdett lenni és igen jó illata. Került bele tejszín, meg víz és – bár a recept ananász írt volna elő – inkább  a kínai kel salátának nehezen használható torzsája kisebb darabokra vágva. Az ananász ugyanis a gyümölcssaláta martalékává vált, mert a két angolszász úgy ítélte, hogy ott jobb helye lesz…. De ez csak egy percnyi fennakadást okozott, hiszen itt 8 konyhát látott matróna tüsténkedett.

A pulykacurry rotyogott, a rizs gőzölgött, a gyümölcssaláta a hűtőben várta a 7 órát, de még mindig nem volt készen minden. A saláta. Hát igen, a nagyon határozott lengyel főnökasszony - aki valami magas pozíciót tölthet be egy nemzetközi cég pénzügyi részlegén - csak nem bírta egyedül felaprítani az összes kínai kelt. Úgyhogy a húsos brigád – én és egy német-svéd leány – miután letisztítottuk késeinket, új gumikesztyűt kaptunk, beálltunk a salátagyártásba. Ahhoz képest, hogy csak só, olaj és sok citrom leve került bele, egészen ízletes lett. A sózásnál ugyan némi vita adódott, de a salátafelelős azt állította, hogy vigyáznunk kell az emberek egészségére….. szerencsére az asztalokon volt sószóró.

Mindeközben az egyetlen férfi - a megbeszélésen oly keveset tudó Franz – ide-oda járkált közöttünk, fényképezett, vizet töltött és szóval tartott kedvesen. Megtehette, mert ő már elvégezte a munkáját : szervezett és bevásárolt. És csak 70 euróval lépte túl a keretet.

Fél 7 körül úgy vettem észre, hogy nemcsak az én lábaimba került ólombetét, így mikor a tejszínhab is elkészült az egész csapat hátravonult lépcsőzni, vagyis jobb híján azon  ülve várta meg a 7 órát.

Mikor újra kimentünk a konyhába az ide vacsorázni jött emberek már türelmetlenül álltak a sorban. Nagy részük férfi volt, 10 nőt ha láttam. A helyi konyhások hangosan  elmondták, hogy ma kik főztek neki, és mit kapnak, majd az osztrák  „Mahlzeit! – Jó étvágyat!”  felkiáltás után elindult az ételosztás. A kiosztó pultban álltak hárman, hogy a 3 osztatú tányérokra kitálalják a húst, a rizst és a salátát. A gyümölcssaláta tejszínnel a tetején műanyagpoharakban a pult végén várta, hogy elvegyék. De mert annyian voltak és lassan ment a sor, eggyel hátrébb is összeálltak hárman, hogy a tányérokat teletegyék.

Egy idő után a svéd-német lány kiállt az első húsosztó pozícióból és valahogy én kerültem oda. Végre láthattam, akiknek eddig főztünk! És minthogy a mellettem levők nem tudtak németül, nekem mondták, hogy hogyan kérik a vacsorájukat, sok rizzsel, vagy inkább több hússal, saláta nélkül. Érdekes volt nézni az arcokat nagyon.  Voltak, akiken látszott, hogy ők tényleg hajléktalanok, szakállas, gondozatlan, megfáradt arcok, helyenként piszkos ruhában. De volt, aki frissen volt borotválva és a ruházata is rendben volt…. Itt mindenki ehet, aki bejön és végigállja a sort.

  

Azután hátulról szóltak, hogy adjak csak sok húst nyugodtan, van elég. Hát addig se adtam keveset, de ezután majd lefolyt a tányérokról. Az emberek meg láthatóan megelégedve távoztak az osztópulttól. Többen nem most voltak ott először, közülük néhányan viccelődtek is a felvigyázó helyi kollégákkal.

  

Egy idő után szóltam, hogy készíthetik a  következő tálcát, mert kezd kifogyni a hús. Ezzel együtt további tányérokat kellett elővenni, annyian voltak aznap este, úgyhogy hátramentem a második bugyorba a többiekhez.  De ott  riadt arccal fogadtak, azt mondták, hogy csak annyi hús van csak, amit még valahogy ki tudnak kotorni a nagy teknőből.

Jajj, de hát kint még vagy 25 ember várja a mai tán egyetlen meleg ételét – szorult össze a gyomrom és majd elsüllyedtem szégyenemben, hogy lehet elkönnyelműsködtünk valakinek a vacsoráját. Ott tébláboltam, hátha kimegy valaki más. De nem akaródzott.

Így nekem kellett  újra megfognom a merőkanalat és valahogy úgy csinálni, mintha eleget tennék a tányérokba. Kényszeresen kapargattam a hús maradékát és próbáltam felmérni, hogy a hol is lehet a sor vége és az még hány adagot jelent. Közben persze mosolyogni kellett arra, aki épp megkapta a vacsoráját.

És ekkor jött a felmentő mondat: Halt! – Állj, ki nem kapott ma még egyáltalán? 

Vagyis a sorban állók már másodjára jöttek. Ohh, mekkora kő esett le a szívemről! Mindenkinek jutott és még egy kevés maradt is, hogy a repetázók tányérjára tegyünk. Nekem aznap ez volt a legszebb pillanat.

190 fő evett, 15 fő kétszer is. És a végén megtapsoltak mindannyiunkat. Igen jól esett.

Rizs és saláta másnapra is maradt, de hús és gyümölcssali az utolsó szemig elfogyott. Pedig többen közülünk szívesen megkóstolták volna.

Így az este egyetlen csíkszemű vacsorázójának véleményével kellett megelégednünk, aki már kint, angolul panaszolta fel, hogy egy igazi curryben hagyma, szójacsíra, bambuszrügy mindenképpen van, ananász sokszor, de soha nem kerül bele a kínai kel torzsája.

Hát igen. De talán volt, akinek így is ízlett! 
És ezzel a gondolattal mi is megünnepeltük egy pohár veresborral ezt a különös curryt.