Nem. Őket egy másik dolog hívta egy helyre: a Wienerlied.
A micsoda?
A Wienerlied. Így, egybeírva. De azt is mondhatnám, a dudlizás.
Megint egyszer egy Heurigerbe voltam hivatalos borkóstolásra. Az elegáns döblingi kerület egyik kis utcájában meghúzódó Heurigerbe. A sárga falú épület zöld kapuján belépve egyszeriben 3 terem is hívogatott, de a társaság a legbelsőben ült, egy réges-régi nagy szőlőprésből és hordókból kialakított 10 főt is befogadó sarokasztalnál. Körülöttünk még vagy 4 nagyobb asztal hangosan vidám borisszákkal. A borkóstolás ugyan elmaradt, mert a vincellér, egy bizonyos Hengl-Haselbrunner úr rövid úton közölte velünk, hogy bármennyire is megmutatná nekünk ezüst és arany plecsnit nyert borait, most a Servus tv-nek kell nyilatkoznia róluk. De élvezzük a felesége éneklését! A dudlizást.
Na jó, de előbb együnk és igyunk valamit, abból baj nem lehet. A hely konyhájára gondolva megint összefut a nyál a számban. Fantasztikusan gazdag pult mögül egyszerre vagy négyen szolgáltak ki. Volt ott többfajta köményes és egyéb fűszerekkel sült hús, pácolt tarja, kolbászkák, káposztás cvekedli, és sonkás kocka, meg gratinírozott zöldség - hogy a melegek közül említsek néhányat. Legalább nyolc fajta saláta például fekete gyökérből, tökmagolajos lóbabból, káposztából, uborkából. Sőt, ha jól emlékszem még a magyar kovászos uborkára emlékeztetőt is felfedezni véltem. A pult bal oldalán sorakoztak a kenyérre kenhető krémek edényei tepertőkrémmel, sülthúszsírral, többfajta májassal, pirított tökmaggal kevert túróval, vagy egyszerűen csak tojáskrémmel tele.
Egy szelet meleg marhanyelv csípős tormával és 3 kence landolt a tányéromon egy szelet köményes fekete kenyérrel. A legjobb közülük egy kőrözött volt, egészen, ahogy azt otthon is készítik.
A rizling mellett kikértünk egy üveg Gemischter Saztot, az előbbi nem véletlenül kapott kitüntetést a helyi borversenyen.
No de, térjünk csak vissza kultúrához... Az egyik asztaltársam előkészítendő a zenehallgatást, elmesélte, hogy a szomszédos teremben a rövid szőke, fiatal nő, aki épp akkor vitt ki egy 3 éves formájú kisfiút - Agnes Palmisano - a főattrakció. Ő az énekesnő, aki a Wienerliedet fogja előadni. És hogy a dudlizás 2010-ben felkerült osztrákok szellemi kultúrörökségi listájára, mint például még az operabál és spanyol lovasiskola, mint más bécsi nevezetesség. De még mindig nem tudtam, mi az a dudlizás és hogy van-e köze a jódlizáshoz.
Ült ott még egy hegedűs, egy klarinétos és egy, aki a citerát tudta megszólaltatni. Visszajött a fiatal szőke nő és belecsapott a lecsóba... Akarom mondani elkezdett énekelni.
Huhhh, fura egy zene ez! Nekem a síeléseink jutottak eszembe róla, amikor reggel az ember meleg kávéval a kezében még bambán bámul ki a havas hegyekre, akkor szól a tv-ből ilyen zene a hójelentést kísérendő. Vagyis sramli.
De ez annál több, mert éneklés is van benne. A Wienerlied (szó szerint bécsi ének) mint utóbb megtudtam a 19.század közepén alakult ki, az urbanizáció nyomán, amikor a vidékről felkerülők énektudásukat az új helyzetre adaptálták. Ez tehát Bécsről, Bécsből, bécsieknek szóló humoros, derűs ének, amit előszeretettel énekeltek kocsmákban, éttermekben, Heurigerekben. A Monarchia külön engedélyhez kötötte, hogy ki lehet ilyen 4 fős Wienerlied dalárdának a vezetője és tagja. De mégsem a tiroli hegyoldalon elkurjantott vidám jódlizás ez, hanem annak egy még magasabb fokra kifejlesztett, énektechnikailag megcifrázott formája. Ahogy maga az énekesnő fogalmazott, a dudlizás az a Wienerlied koloratúrszopránon. Keveredik benne a már említett jódli, meg a cigányzene, kicsit tán a blues és a jazz is, meg a sramli. A szövegből sajnálatosan alig értettem valamit, hát hiszen az igazi jó bécsi dialaktusban szólt, de aki értette lefordította nekem a grübedlis legény után sóvárgó leány sóhajtozásairól szólót.
A hallgatóság átlagéletkora bizonyosan meghaladta az 55-öt, de ez nem érződött a hangulaton, a közönség ahol csak lehetett, együtt énekelt a vidáman dudlizó énekesnővel. Elvétve voltak fiatalok is, meg örökké fiatalok vidám olvasó-szemüvegeikkel. Ehhez persze hozzájárult az asztalokhoz kancsóban kirendelt nem kevés folyóbor is. Olyan igazi jó, oldott hangulat volt a teremben.
Persze voltak fura figurák is, egy vastagkeretes szemüveges, pecsétgyűrűs férfi öltönyben például egyedül figyelte a dalokat. Külön asztalnál ült, könyöke mellett egy negyed fehér és egy kis kancsó szóda pihent. Tán tisztviselő lehetett egy hivatalban anno. És szenvedélyes Wienerleid hallgató.
Igen, ez volt az összes egybegyűlt jellemzője, hogy szenvedélyesen, szinte áhítattal figyelték a dalokat. Egyfajta mágnes lehet ez az igazi bécsieknél, amire megmozdul bennük valami és átszellemülten emlékeznek régmúlt időkre, a nagyszüleik által meséltekre, vagy csak ahogy nagy családi körben együtt ünnepelek.
Bár ez a zene biztosan nem lesz az enyém, igen nagy élmény volt egy kicsit belemártózni a Wienerlied rajongóinak hangulatába.
Se a bor illata, sem az étkek íze nem adható vissza a virtuális térben, de talán egy kicsit a dalok, ezeken az igen amatőr felvételeken...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése